– Az idő 6 óra 48 perc. – mondta az ébresztőórám miután megnyomtam a kis zöld gombot a bal oldalán. Azt mindig is tudtam érzékelni, hogy kicsi, azt is, hogy a bal oldalán van, de azt, hogy zöld csak hallomásból tudtam. Úgy tudom, a zöld nem túl szép szín, legalábbis anyukám nem szereti. A ruháin szimplán elutasította a zöldet, de azt mondta, a természetben megnyugtató. Nem tudom, mit jelenthet ez, egy szín megnyugtató? Olvastam már a zöldről rengeteg dolgot, ahogy sok más színről is. Azt írták, hogy a harmónia és a termékenység színe. Ha ennyi pozitív dolog társítható hozzá, hogy lehet egyszerűen nem szeretni?  Ha ismerném, biztos rengeteget hordanám.

Állítólag amit én látok az csak feketeség, legalábbis a szemész ezt mondta, bár nem tudom, honnan tudja, hogy én mit látok. Lehet, hogy mindaz, amit látok az zöld, csak nem érzékelem, milyen megnyugtató, mivel nincs viszonyítási alapom mondjuk egy olyan tüzes színhez, mint a piros. Én ragaszkodom ahhoz, hogy ez zöld, mivel életem túlnyomó részében nyugodt vagyok.

-Az idő 6 óra 55 perc. – az ébresztőóra ezúttal magától szólalt meg, majd magas hangon pityegni kezdett. Kelnem kell. Nem jelentett túl nagy gondot, már vagy negyed órája ébren voltam.

Kikászálódtam az ágyból, elmentem a mosdóba, fogat mostam majd a szekrény elé álltam. Felnyúltam a 2. polc bal felső sarkába, hogy levegyek egy farmernadrágot. Kicsit hezitáltam, milyen pólót vegyek fel. Végül a fehér pólómat húztam magamra, amit kicsi piros virágminta borít. Talán rózsák. Anyukám azt mondta, hogy a rózsa gyönyörű virág, a pólót is ő vette nekem. Én annyit tudtam a rózsáról, hogy az illata mesés, így szerettem a rózsát, ezért lett ez az egyik kedvenc pólóm.

Magántanuló voltam, de ma nem tanulással töltöttem a napot, hanem az félévente szükséges szemvizsgálatra mentünk. Ez annyiból állt, hogy bementünk Dr.Frank-hez és ő feltette a szokásos kérdést:

– Érzékelte mostanában, hogy bármiféle fényfoltokat látna?

A válaszom rendszerint nem volt. Én lettem volna a legboldogabb, ha észlelek, mivel akkor újravizsgáltak volna és talán valamiféle műtétre is sor kerülhetne. De én már 18 éve nem észleltem semmit.

Kisebb koromban próbálkoztam hazudozással, hátha megvizsgálnak és esélyek nélkül is, de megpróbálják a műtétet, de a vizsgálatok alkalmával mindig kiderült, hogy nem mondtam igazat. Szidást sosem kaptam érte senkitől, inkább sajnáltak, amitől még kellemetlenebbül éreztem magam, mintha csak szimplán látássérült lennék, így leszoktam a hazudozásról.

Most is a szokásos történt. Leültem, megkaptam a szokásos kérdést, megvizsgálta a szemem Dr.Frank, akinek a hazudozásaim következtében nem voltam a kedvenc páciense, habár már 8-9 éve történtek, de egy örök bélyeget nyomott a kapcsolatunkra. Szinte kiüldözött az irodájából minden alkalommal, hiába csak félévente látogattam meg.

Anyukám minden félévben talán az orvosi látogatás után volt a legszomorúbb. Benne még mindig égett a remény lángja. Nem mondom, hogy bennem cseppet sem pislákolt, de nekem jobban sikerült megbarátkoznom a gondolattal, mint neki. Kezdetben nem csak az jelentett nehézséget édesanyámnak, hogy nekem milyen rossz lehet sötétben élni az életemet, hanem az is, hogy ez az ő életében is rengeteg akadályt jelent. Ahogy telt múlt az idő, ez nem jelentett már neki problémát, én egyre jobban beletanultam a saját ellátásomba látás nélkül, habár egyes helyzetekben még segítségre szorulok, benne pedig már csak az anyai ösztön él ezzel kapcsolatban. Az orvosi vizsgálatok során sem azért szomorú, mert tovább akadályozom az életét, hanem félt. Egy ideig mindketten kilátástalannak véltük egy vak ember helyzetét, de én már tudom, hogy ez cseppet sincs így. Ő is, csigalassúsággal, de kezdi megérteni. Ez nem az életszépségeitől való megfosztottságot jelent, csak nagyobb akadályokba ütközöm. Rengetegszer meghallgattam hangoskönyben Örkény István: Gondolatok a pincében című “5 perces” novelláját. Ez mindig megnyugtat. Meg tanultam ezzel együtt élni és azon vagyok, hogy helyzetemből a legjobbat hozzam ki.

 

A délután folyamán átjött Mrs. Hill, hogy átvegyük a logaritmus egyenleteket. Semmi problémám nem volt a matekkal, csak az a fránya logaritmus. Sehogy nem akarta megértetni magát. Ez most sem történt másképp. Pedig én annyira igyekeztem. A magántanulóságban ez óriási előny, hogy ha látják, hogy szorgalmas vagy és ezek után nem érted, akkor addig sujkolják, ameddig meg nem értetik.

Volt egy időszak 10-es koromban, mikor valahogy nem érdekelt a tanulás. Nem érdekelt, hogy okos leszek e, mindent veszve éreztem. Akkoriban se Mrs. Hillt, se Mrs. Malone-t, a fizikatanáromat, se Mr. Bowmant, a kémiatanáromat nem érdekelte, hogy értem e az anyagot, csak rendszerint ledarálták és egyesek tömkelegét gyűjtöttem be. Az utolsó 3 hónapban észbe kaptam, és az egyeseket sikerült kettesre korrigálnom így megúsztam egy bukást.

Mióta viszont megírom a házi feladatokat és tanulok, nem csak az a pozitív dolog ért, hogy értem az anyag nagy részét, és a legrosszabb érdemjegyem 3-as, abból is csak 2 db, hanem ha valamit nem értek, érzem a tanárok erőfeszítését, hogy meg akarják értetni a tanulnivalót.

A későbbiekben még átjött Miss. Payne, a történelem tanárom és Mr. Horan, a nyelvtan tanárom. A történelem a kedvenc tantárgyam, így élveztem ezt a délután.

A pénteki vacsorát mindig családosan töltjük apukámmal, anyukámmal és a bátyámmal, Rodney-val. Ma Rodney mégsem velünk vacsorázott, mert hivatalos volt a mostani barátnőjének, Liliannek az édesanyjának a szülinapi vacsorájára. Apám nem szerette és ritkán engedte, hogy bárki kihagyja a pénteki vacsorát, de Liliant annyira kedvelte, hogy vele kapcsolatban Rodney-nak bármit megengedett.

Kicsit elgondolkoztatott, vajon nekem is lehetőségem adódik a szerelemre? Nekem is szán valakit az univerzum, akiért apukám odáig lehet? Akiért én odáig lehetek?